Final countdown...

Pontosan egy hónap múlva Szenteste, mi meg túljutottunk a második nantes-i hetünkön. Alig hiszem el, hogy így telik az idő, 4 hét múlva már otthon leszek, mézeskalács- és karácsonyfaillatban. 

Attól függetlenül, hogy az első napokban kicsit barátságtalan képét mutatta a város, mostanra megszerettem, megszoktam, és nagyon örülök, hogy bevállaltam ezt a költözést, és nem maradtam végig Angers-ban.
A második hét elejére már otthonosan kezdtünk mozogni a laborban, jó érzés, hogy már tudjuk, hol keressük az egyes eszközöket, vegyszereket. Az egerekkel is össze tudtam barátkozni, mondjuk már kezd elegünk lenni abból, hogy ennyi kis állatot fel kell áldozni. 

Madártávlatból

A nantes-i egyetem egyébként rendkívül befogadó, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó iroda dolgozói szinte zavarba ejtően barátságosak. Egyik nap, amíg az agar táptalaj felmelegedésére vártunk, meglátogattuk őket, és már-már nagymamai gondoskodással itattak minket meleg teával meg kínálgattak minket keksszel. Ez különösen azért nagy szó, mert egyikőjük férfi :P 
Ez a társaság szervezett nekünk csütörtökre egy reggelit az orvosi kar épületében minden boulangerie-ben beszerzett földi jóval. Mégis ami megkoronázta az egészet, az a tavalyi és tavalyelőtti nantes-i JPEMS-esek jelenléte volt. Végre megismertük őket, bár voltak, akik augusztusban ott voltak Szegeden. Remélem, idén nyáron is megszervezik a találkozót, igazán szeretném megmutatni az otthonunkat a többieknek. 

Modern fészek

A nantes-i gólya

JPEMS-mix

Aznap este a nantes-iak elvittek minket a város egyik legérdekesebb bárjába. Magyarra fordítva Fészek a neve, a város legmagasabb toronyházának harminckettedik emeletén található, szóval nem tériszonyosoknak lett kitalálva. Aki bírja a magasságot, annak viszont kihagyhatatlan: mi sötétedés után voltunk fenn, előttünk az utcák éjszakai fényei. Ami nagyon tetszett: a korlátra fel van írva, hogy egy adott irányban mi mindent lehet látni, úgyhogy szinte vezetik a tekintetünket a katedrálishoz, a Loire-hoz agy éppen az egyetemi épületekhez. 
Belül egy rendes fészekhez méltó az enteriőr: van bent egy hatalmas gólya, az asztalok és a puffok tojás alakúak, elég viccesen néz ki, de ötletes azért.

Kicsit megártott a sok bor...

A "zelefánt" lábainál

A hétvége sokkal hamarabb eljött, mint számítottunk volna rá. Szombaton, azaz tegnap elhatároztuk, hogy várost nézünk. Eredetileg Mont Saint Michelbe szerettünk volna menni, de végül nem kaptunk rá anyagi támogatást, így le kellett mondanunk az útról, de mégsem akartuk elvesztegetni a napot. Szerencsére az idő kegyes hozzánk, múlt szombaton is sütött a nap, és most is hasonlóan szép napunk volt.

Este a kastélynál

Végre megnéztük az ikonikus robotelefántot. Tényleg óriási, naponta párszor körbesétálja a szigetet és pár euróért cserében a hátán levő kis sátorszerű építménybe fel lehet menni. Mi ezt kihagytuk, épp elég volt kívülről látni. 

Úgy tűnik, Nantes egész műállat-arzenállal rendelkezik

A feje valami hihetetlenül élethű, vannak szempillái, pislog, mozgatja a füleit, még vizet is képes kifújni az ormányán. Érdekes módon lehet látni a gép szerkezetét is a fedőlapok alatt, ami egyszerre imponáló és elborzasztó számomra. Ha gyerek lennék, szerintem sikítva menekülnék előle, mert van abban valami félelmetes, hogy annyira életszerű, de mégsem él. És valóban: a gyerekek egy része tapsikolt és sikongatott, amikor meglátta, a másik fele pedig sírva fakadt. Lehet találgatni, hogy melyik nemre melyik volt inkább jellemző :D

A kastély udvarán

Maga a sziget egyébként őszintén szólva ocsmány, ipari jellegű, úgyhogy ennyi kóstoló elég is volt belőle. A Loire partján újabb különlegességet találtunk: egyes házak a homokpad megsüllyedése miatt egyszerűen meg vannak dőlve, a folyót tehát egy részeges házsor szegélyezi. Elég viccesen néz ki, de a lényeg: Pisa nem is annyira egyedülálló azzal a ferde toronnyal :D

Átköltözzünk ide a mobilházból? :)

Kiskacsa fürdik

Meglátogattuk végre a kastélyt is, ami teljesen más, mint az angers-i társa. Angers-ban sokkal inkább várszerű, erődszerű, ez meg olyan klasszikusan tündérmesés, csipkézett faragványokkal, erkélyekkel, kovácsoltvassal körbevett kúttal. A kilátás labdába sem rúghat az angers-ival összehasonlítva, de itt legalább van klasszikus várárok, bár már csak kacsaúsztatóként funkcionál. Már alig várom, hogy lássuk Chambord-ot december 7-én, szerintem a kastélyélmény azzal lesz megkoronázva :)

Random WTF

Az ördög a részletekben rejlik

Két hatalmas templomba is bementünk: az első a Notre Dame de Bon Port volt hatalmas kupolával, díszes belső térrel. Igazi lelket simogató élmény volt bemenni, ugyanis virtuóz orgonajáték fogadott minket, úgy éreztem, ott tudnék maradni akár órákig, hogy átadjam magam a zenének. 
Bementünk a városközpontban levő katedrálisba is: az eredeti leégett, nemrég építették újra. Teljesen ugyanolyan, mint az igazi volt, valahol mégis furcsa, hogy nem látod az évszázadok nyomát a köveken. 

Márvány

Van benne valami nemes

A karácsony közeledtét le sem lehet már tagadni: valahol az orgonaszó is felidézte bennem az ünnepi hangulatot, de az utcákon sétálva ez csak fokozódott. Tegnap már ünnepi fényekbe öltözött a város és megnyílt az adventi vásár is apró vörös-zöld faházakkal. Valamelyik nap mindenképpen elmegyek, imádom ezt a hangulatot. Már elkezdtem karácsonyi zenét hallgatni, még életemben nem vártam ennyire az ünnepeket.

Forralt bor, sült gesztenye...adventi vásár

Bordélyházként kezdte, ma az egyik legszebb étterem

Este készítettünk is egy tisztességes adag forralt bort a többiekkel, táncoltunk, ugráltunk, hogy csak úgy remegett a mobilház. Remélem, még sok hasonló esténk lesz, karácsony előtt négy héttel az együttes "shuffling" megfizethetetlen :D

Első hét Nantes-ban

Eltelt az első hetem Nantes-ban, ami azt illeti, sokkal zökkenőmentesebben, mint számítottam rá. Kezdem megszokni a várost, meglepő módon még egyszer sem tévedtem el, ami biztató kezdet.

Pornici kikötő

Teljesen új vizekre eveztünk a kutatói modul kezdetével, el sem tudtam képzelni, pontosan mire számíthatok. Úgy tűnik, szerencsésen választottunk: az eddigi napok igazán izgalmasak voltak. Röviden összefoglalva: egereket fertőzünk meg Pseudomonas aeruginosa vad típusú és mutáns ostorral rendelkező baktériumtörzsekkel és a patogenitásukat vizsgáljuk.

Vagány a kissrác

Franciás elegancia :)

Ez a tevékenységek egészen széles spektrumát öleli fel: a tüdőket mérjük, citokinprofilokat vizsgálunk ELISA-val, túlélési arányt mérünk, bakteriológiai vizsgálatokat végzünk stb. Ez annyit jelent, hogy egy percet sem unatkozunk, eddig minden nap benn voltunk 9-től 5-6-ig, nem volt igazán sok üresjárat, és hála az égnek nem is volt monoton a munka. A témavezetőnk velünk volt gyakorlatilag végig vagy legalábbis elérhető közelségben, ami nem is olyan magától értetődő, mint gondoltam, hiszen a legtöbben csak az asszisztensekkel találkoznak napi szinten. Nagyon lendületes, lelkes a fazon, rendszerint egyszer megmutatja a teendőket, utána önállóan csinálhatunk mindent. A laborban nagyon baráti a légkör, kávéval meg sütivel kínálgatnak minket, páran viccelődnek, beszélgetnek velünk, csak sajnos kevesen beszélnek angolul, ami miatt korlátozottak a kommunikációs lehetőségek.

Pornic

Vár az óceán!

Némileg beárnyékolja az örömöt, hogy az egerekkel való munka magában foglalja a fertőzés után az állatok megölését és boncolását, amit igen, nekünk kell megcsinálni. Először, amikor láttam, rettenetesen rosszul érintett, utána én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire természetessé vált. Persze, sajnálom őket, de amikor arra koncentrálok, ami a dolgom, akkor képes vagyok eltávolodni ettől az egésztől, meg előkerül az anatómiai érdeklődés is, mert valahol csak bennünk van ez a fajta kíváncsiság, ha már ezt a szakot választottuk. Ettől függetlenül, amikor új egereket kaptunk, ugyanúgy kézbe vettem őket, mászattam a tenyeremen, mosolyogtam rajtuk, ahogy a hátsó lábukra állva kíváncsiskodtak. Nagyon aranyosak, még otthon is el tudnék párat fogadni, csak nem hiszem, hogy a cicáinkkal békés lenne a kapcsolatuk :P

Óceánparti szivárvány

Menőőőő

Pénteken meglátogatott minket Madalina, Andreea és Sonia Angers-ból, ott aludtak a másik, nagyobb mobilházban, most mennek csak vissza. Péntek estére meghívott minket Manon a családjuk házába, igazi francia családi fészekbe csöppentünk. Magas mennyezetű, arisztokratikusan elegáns az otthonuk, a bútorok nagy része már számtalan generáció felcseperedésének lehetett tanúja. Mindenhol szobrok, festmények, egzotikus tárgyak és rengeteg könyv a matuzsálemi kiadványoktól a legújabb művekig. Az egész egy olyan magától értetődő, otthonos stílusban volt elrendezve, hogy látszott, nem felbérelt lakberendezők által megálmodott kirakatba szánt, sznob enteriőrt látunk, hanem egy ősi eredetű család saját, kedves tárgyainak a gyűjteményét, minden nagyzolási szándék nélkül. Nagyon vendégszeretőek voltak, szinte a nagy, családi karácsonyok hangulatát idézte fel bennem az este. Végül majdnem fél ötig maradtunk páran, pókereztünk (még mindig nem értem, mi az ideális taktika, de azért néha szerencsém volt :P), a pincében célba lőttünk, végül jungle speedeztünk. Ez is egyfajta kártyajáték, a lényeg, hogy a lapokon különféle formák vannak többféle színben, és ha valakinek ugyanolyan formájú lapja van, az nyeri a kört, aki hamarabb megragadja az asztal közepén álló totemet, a másik meg megkapja a lapokat. Az nyer, akinek előbb elfogynak a lapjai. Egyszóval a lényeg: gyorsaság, éberség…tökéletes választás éjjel 2-3 körül :D

Idill

Másnap bizony a gyorsaság és éberség igen nehezen jött meg, de végül sikerült kirángatni magunkat az ágyból. Őrült tempóval végigbicikliztünk a villamosvonal mentén a buszpályaudvarhoz, hogy megcélozzuk az óceánt. Végül a busz, amit kinéztünk, nem indult aznap, így volt bő egy óránk, ami alatt a Loire által körülölelt szigeten sétálgattunk. Háááát, mit ne mondjak, ipari jellegű, ronda, de legalább eltelt az idő :P Van egy hatalmas gépelefánt, ami naponta többször útnak indul, majd meg szeretném nézni valamikor, csak most nem fért bele a napba.

Kikötői utcakép

Séta a homokban

Világítótorony

Végül szerencsésen eljutottunk Pornicba, és hogy megkoronázzuk az élményt, végig szikrázóan sütött a nap. Franciaország arcai szemmel láthatóan végtelen változatosságúak, ugyanis teljesen más hangulat fogadott minket, mint Angers-ban. Bájos városka, de érződik az óceán közelsége: hatalmas kikötő, csipetnyi mediterrán életérzés, de mégis más jellegű, mint például az Adria. 

A kikötőben a hajók árbocai csilingeltek, ahogy fújdogált a szél, behunyt szemmel szinte a tehenek kolompjaira emlékeztetetett, csak a tengerillat jelezte, hogy nem egészen erről van szó.

Olyan végtelen...

Halkonzervek

Végigjártuk az öböl szélén a sziklás partot, először fölénk magasodott a francia falvak szinte elmaradhatatlan díszlete, a kastély, majd gondozott, fás-virágos ösvényen haladtunk. Le is másztunk egy darabon a sziklákra, előttünk a végtelen óceán: megkapó élmény, ahogy a horizont íve igazolja a Föld gömbölyűségét. A vízpartot végig elegáns, régi nyaralók szegélyezték, némelyik kicsit hajaz a balatoni patinásabb házakra, egyértelműen más stílusúak, mint a mediterrán épületek.

Hősök

Kagylók a homokban

Pornici utcácska

Végül elérkeztünk a strandra: egy viszonylag kicsi, homokkal borított öbölről beszélünk. A víz ragyogott a napsütésben, a hullámok kagylók százait vetették ki a partra, amikből egy egészen tisztességes mennyiséget össze is gyűjtöttem. Fati meg Andris volt is olyan bátor, hogy megfürödtek az óceánban, én ezt nem mertem bevállalni, mert a hőháztartásomat ismerve két perc múlva lilára fagyva húztak volna ki a tizenegynéhány fokos vízből a hasonló hőmérsékletű levegőre. Úgyhogy beértem egy kis lábfürdővel meg homokban szaladgálással. Mindenkit nagyon boldoggá tett ez a nap, végül egy kikötőben elfogyasztott, brutális méretű szendviccsel fejeztük be a programot. 

Fati és a nagy víz

Hatalmas szerencsénk volt, hogy hét ágra sütött a nap végig, csak akkor kezdett hűlni a levegő, amikor besötétedett, akkor viszont hirtelen hideg lett, úgyhogy mindannyiunknak jól esett a busz melege hazafelé. 

Költözés!

Eljött az a pillanat, amikor a blogom címe már elévült: már nem tartózkodom Angers-ban.
 Most egy darabig kisebb csapongás lesz jellemző, hiszen retrográd bejegyzésekkel igyekszem mesélni mindarról, ami kimaradt, ugyanakkor az újabb információkat is meg szeretném osztani Veletek.

A lényeg, hogy múlt héten véget ért a vizsgaidőszakunk és ettől a héttől kezdetét veszi a kutatói modul, amit történetesen Nantes-ban fogunk végigcsinálni. A szállásunk egy kempingben van, mobilházakban, de nem az osztálykirándulásokról ismerős, favázas, mindenféle ízeltlábú vendéget magában foglaló, emeletes ágyas házikókra kell gondolni. 
Amibe beköltöztünk, az nagyon modern, teljesen felszerelt konyhával, megbízható fűtéssel, fiatalos bútorokkal. A miénkben hárman lakunk, a másikban négyen, ami az angers-i kis "chamber" után furcsa, ugyanakkor nagyon kellemes is. 

Tegnap egy csodálatos fondüvel fogadtak minket a nantes-iak: ipari mennyiségű olvasztott francia sajtot ettünk meg bagettal, közben minden létező téma szóba került. Mindenki nagyon élvezte, mert a vonatozás nem volt gyerekjáték. Ugyebár öt hétre össze kellett pakolnunk, plusz vittük a biciklinket is, ami így már akrobatikus készségek vagy plusz végtagok meglétét feltételezi, de szerencsére a többiek segítettek. Zárójelben jegyzem meg, hogy mindenki csak a londoni emeletes buszokról beszél: az emeletes vonat és metró legalább annyira tipikus itt, Franciaországban.

Ma abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Chloé-val csak kettőre kellett bemennünk a laborba, így aztán a délelőttöt rászántam a városközpont felfedezésére. Már megtanultam, hogy a körforgalomban befele kell jelezni minden kijáratnál, ahol nem mész ki, így szerencsére nem lettem aszfaltmatrica, el sem tévedtem, úgyhogy kezdek büszke lenni magamra :D 

Néhány szó Nantes-ról: körülbelül 300 000 lakosa van, tehát Angersnál jóval nagyobb, ami meg is látszik. Több villamosvonaluk van, sajnos nem olyan kedves színesek a villamosok, de mivel notórius biciklis vagyok,ez kevésbé érint. Sokkal iparibb jellegű, a Loire partján körbenézve egy csomó toronyházat lehet látni. Szerencsére a városközpont barátságos, itt is van (természetesen :P) kastély, katedrális, bájos öreg házak. Körülbelül 50 kilométerre van az óceántól, aminek két folyománya van:

1. El szeretnénk menni az óceánpartra, ha már egy köpésre vagyunk tőle.

2. Az időjárás kegyetlen. Amióta megérkeztünk, a folyékony csapadék minden létező formájával találkoztunk. Hol csak mikroméretű cseppek szállnak a levegőben, hol leszakad az ég, de teljesen kiszámíthatatlan, öt perc múlva milyen intenzitással fog esni. Áldom az eszem, hogy vettem egy vízálló kabátot :)

Ma délután voltunk először a laborban. Kezdem átértékelni a Nagyokit, ez az épület valami alulmúlhatatlanul ronda. Kívül libaf*szöld csempék, belül erős svéd befolyásról tanúskodó kék-élénksárga színek, mindez egy rettenetes szocreál stílusba ágyazva. Borzalom.
 Mindenesetre a labor modern, a témavezetőnk nagyon készségesnek és kedvesnek tűnt. Csütörtökön kezdjük a munkát, holnap lesz egy szabad napunk, úgyhogy igazán szerencsések vagyunk. Mondjuk az egérkísérletek gondolata még kissé elborzaszt, de majd igyekszem nem belegondolni és figyelmen kívül hagyni a "cukiságfaktort". 

A rövid körbevezetés után mehettünk is haza, útközben körbenéztem a japán kertben, ami az Erdre folyó egyik kis szigetén van a városközpontban. Szó szerint a nyugalom szigete, könnyen lehet, hogy néha kijövök majd bambusz alatt andalogni. Mindig is vonzottak a szép parkok, úgyhogy azt hiszem, nem meglepő, hogy belopta magát a szívembe.

Nos, ennyi volt a rövid tájékoztatás a status quoról :D Ha minden igaz, elmegyünk ma úszni, mivel a kemping vendégeinek ingyen van. Nagyon várom már, hiányzik a testmozgás. Mivel ez az időjárás nem igazán támogatja a futást, ezért lehet, hogy átvedlek halacskává a következő hetekben :)

Párizs, vol. 2 (szombat)

Madárka, madárka

Alulról

Vegyük fel a fonalat, és cseppenjünk bele megint a nagybetűs HÉTVÉGÉBE! Tudom, már majdnem egy hónapja volt, de jobb későn leírni, mint soha. Így majd egyszer, ha már közelebb leszek a százhoz, mint az ötvenhez, és már kezd a memóriám megfakulni, lesz mire visszatekinteni (feltéve, hogy akkor még ezek az adatok élni fognak, ami kétséges a technika fejlődését számításba véve :S).

A szombat volt az egyetlen olyan napunk, ami teljes egészében a miénk volt, reggeltől estig (éjszakáig...másnapig). Isteni volt végre úgy felkelni, hogy nem az ébresztőórám volt az első dolog, amit megláttam, hanem Dani. Csodás reggelünk volt, valamiért végig síeléshez hasonló hangulatot éreztünk, talán az illatok miatt, de a büféreggeli csak rátett még két lapáttal.

Tipikus látvány, de kihagyhatatlan

Reggeli után viszont nem a sífelvonót céloztuk meg, hanem a metrót, és elindultunk felkutatni a "best of Paris" lista első helyezettjeit, azaz minden kihagyhatatlan látványosságot. Persze visszatértünk az Eiffel-toronyhoz is, számomra nappal sokkal elegánsabb volt, nem hiányzott a csillogó-villogó díszkivilágítás. Végre láttuk a környezetét is, a Mars mezőt, a parkokat. Szimpatikus, hogy nem nyomják a pofádba a made-in-China kacatokat, nincs annyira erőltetve a marketing. A jó bornak ugyebár nem kell cégér... Végül a toronyba nem jutottunk fel, hatalmas sor állt, és jegyet már nem tudtunk foglalni neten. Tanulság: ha nem szeretnétek kimaradni a panorámából, foglaljátok le előre a jegyet ;)

Ezután sétálgattunk, majd megnéztük a Notre Dame-ot, hátha még megtaláljuk a toronyőrt. Nos, az nem volt meg, viszont a vízköpők még a helyükön állnak. Bevallom, én nagyobb épületre számítottam, viszont a canterbury-i katedrálissal kondicionálva már nehéz pusztán a hatalmas terekkel lenyűgözni. Igazi gyöngyszem egyébként, csodálatosan csipkézett faragványokkal, színpompás rózsaablakokkal.

Szajna-parti idill

Egyik kedvencem: azt hitte, őt fényképezzük

A híres vízköpők

 És tényleg, itt meg lehetett figyelni hogy az egyes égtájaknak megfelelően más tónusokat használtak, és az élettan ismét előkerült: kék háttér előtt a piros ruhás alakok valóban kissé kiemelkednek a síkból, a szentek tehát leszálltak az égből a középkori hívek szeme láttára. El sem tudom képzelni, hogy akkor milyen hatása lehetett ezeknek az ólomüvegeknek, hiszen a vizuális ingerekben való eszeveszett tobzódás tipikusan modern „termék”, és még a mi emelkedett ingerküszöbünk mellett is leesik az ember álla, ha mindezt látja. A rövid időre tekintettel itt sem álltuk végig a kígyózó sort a toronyba, pedig szívesen megkongattam volna a harangokat (biztosan megengednék :D)…

Notre Dame - a színek és árnyak játéka

A Szajna-parton aztán Párizs sötétebb oldala ismét ránk köszönt: megrohantak minket valami iszonyúan tolakodó stílusban siket fiatal lányok (vagy csak jól színlelnek…?), Dani még adott is nekik egy kis pénzt, de utána még olyan sokkal találkoztunk a sétánk során, hogy kezdett gyanús lenni a dolog.

Ami a Szajnát illeti, a vize egészen különösen hullámzik, nem hasonlít egyik otthoni folyónkra sem. Furcsa ez a francia természet, mindig megtréfál. Talán a felhőkről beszéltem már: olyan, mintha furcsán alulról látnád őket, vannak sötétszürke bárányfelhők, a napnyugta meg egészen bizarr, otthon sosem látott színekbe öltözteti az eget. Gondolom, az eltérő éghajlati viszonyok meg az óceán felől fújó szél teszi, mindenesetre figyelemre méltó. Ideje lenne megkérdezni erről egy felhőkutatót xD

Az utunkat végig kis bisztrók és virágboltok szegélyezték, gyakorlatilag a folyóparton csak ez a kettő volt jelen változó arányban. A déli órákban szemmel láthatólag nagy kultúrája van a szendvicsezésnek, beülnek egy ilyen kis kockás abroszos, bájos vendéglőbe, esznek egy omlettet vagy melegszendvicset, kényelmesen elbeszélgetnek közben, aztán a kétórás ebédszünet végén kényelmesen visszabaktatnak „dolgozni”.

Szajna előtt

Csodás virágok

Éljen a francia gasztronómia!

Mi is be akartunk térni valahova, elvégre ha már egyszer Párizsban vagyunk, ne otthonról hozott, csomagolt szendvicsen rágódjunk három napig. (Fizetett hirdetés következik: az eseményt szponzorálta a Campus Hungary ösztöndíj…) Végül tehát hosszas keresgélés után kikötöttünk egy tipikusan francia, kicsit rusztikus, random, barátságos vendéglőben. Ezzel megkezdődött a „fotózzunk-le-minden-párizsi-étkezést” mániám, de szerencsére nem súlyosbodott a facebookon minden egyes elkészített tojásrántottát megosztó fázisig. Ha valaha is eljutna odáig, kérlek benneteket, fosszatok meg az internettől és térdepeltessetek kukoricára :P Azt hiszem, a francia gasztronómiáról már elzengtem pár dicshimnuszt, ezt csak megerősíteni tudom most is. Végre kipróbáltuk az autentikus hagymalevest, igazi költemény volt, de amikor a recept iránt érdeklődtünk, mondták, hogy nézzünk körül az interneten. De legalább lefényképezett minket a pincérnő, csak nem állítottam át előtte makróról a gépet, úgyhogy sejtelmesen elmosódott foltok vagyunk csak :D

Miután ilyen csodás helyen legyőztük a gyomorkorgást, felkészültünk a kultúrában való elmerülésben: jöhetett a Louvre. Azt hiszem, ez a múzeum méltó arra, hogy felvegye a versenyt az Eiffel-toronnyal a Párizs első számú jelképéért folytatott harcban.

Korok találkozása

Íme, a világ egyik leghíresebb múzeuma

Ó, hogy utálhatta a nép annak idején az uralkodók megalomániáját, most pár évszázaddal később mégis hálásak lehetünk a sok építészeti remekért, ami a pazarló arisztokrata élet emlékeként ránk maradt. Igen, többek között a Louvre is ilyen: gigantikus, díszes, méltóságteljes.

Ami az üvegpiramist illeti, számomra nem tűnt idegennek ez a fajta fúzió, a szökőkutakat körülötte kifejezetten kedveltem, ahogy azt is, ahogy üveglapok visszatükrözték a régi szárnyakat. A sor persze itt is hatalmas volt, de ezt végigálltuk, és meglepően gyorsan haladt. 

Random beszélgetők

A piramis alatt

Amikor a föld alatti, hatalmas előcsarnokba lejutottunk, már szabad volt számunkra a pálya, hiszen 26 év alatt az állami múzeumok ingyenesek, egyedül az időszakos meg magánkiállításokért kell fizetni. Úgyhogy fiatalok, irány Párizs, ha van rá lehetőségetek! J

Gyakorlatilag minden szárnyon végigmentünk félig-meddig, az ókori gyűjtemény kifejezetten érdekes volt. Nagy talány volt számunkra az egyiptomi majomfejű isten léte, hiába, nem vagyunk történészek, de most okosabbak leszünk.

Kanopuszok

A halott belső szerveit a kanopusz edényekben a következő istenek őrzik: Amszet (emberfejű), Duamutef (sakálfejű), Hapi (majomfejű) és Kebehszenuf (sólyomfejű). Fel a kezekkel, aki ezt tudta!...na ugye J

A festményeket érdemes még kiemelni: igazán megkapó, amikor a művészettörténet tankönyv lapjain látott, aprócska képek megelevenednek, és hopp, ott teremnek előtted. Sajnos elég alulképzett vagyok ilyen téren, de azért a családi környezetben meg a PAG-ban magamba szívott tudásmorzsák most segítettek. Na jó, töredelmesen bevallom, hogy legalább 4 képet néztem Dürer önarcképének, hogy a kétezer, szinte teljesen egyforma Máriáról és Jézusról ne is beszéljünk. Igen, a szentképek nem tartoznak a szívem csücskei közé, itt viszont valódi túladagolással szembesültünk.

A legendás mosoly...

 Persze nem hagyhattuk ki a világ legismertebb női portréját, Mona Lisa hatalmas tömeg közepén, vastag üveg mögül mosolygott szelíden, akár egy ünnepelt sztár néz körbe teljes nyugalommal a limuzin golyóálló ablaka mögül.

Igazi tömegnyomor volt, mindenki eszét vesztve fényképezett, ő meg csak mosolygott…Igazából nem volt semmi nagy katarzis, kíváncsi vagyok, mi tette ennyire emblematikussá. Komolyan, mit tud ez a kép, amit semmi más nem? Őszintén szeretném tudni a választ, de ismeritek a mondást: de gustibus non est disputandum.

Igazán impozáns

Együtt :)

Nem leszek ezzel a kijelentéssel népszerű, de a Louvre számunkra sokszorosan ki lett ütve a Musée d’Orsay által, valahogy közelebb áll a szívünkhöz a modern művészet, de erről majd a következő bejegyzésben írok egy picit.

Mikor a piramis alól ismét a felszínre kerültünk jó néhány órával később, ragyogó napsütés fogadott minket. Igazi ajándék, hiszen egész hétvégére esőt jósoltak, és lélekben már felkészültünk az esernyő alatti városnézésre, a térdig átnedvesedett nadrágra és hideg szélre. Ehelyett a délutáni nap bearanyozta a homlokzatot, eljátszadozott a szökőkút vízcseppjeivel, majd megcsillant a Tuileriák kertjének gondozott sövényein. Igen, ez az igazi idill, szinte éreztem, ahogy feltöltődök pozitív érzelmekkel.

Végre süt a nap!

A délután méltó befejezéseként meg szerettük volna kóstolni a híres-nevezetes forró csokit az egyik közeli cukrászdában, de nagyobb sor volt előtte, mint segélyosztáskor, így végül csak sétálgattunk meg kávéztunk egyet. Viszont „hadizsákmányként” vettünk egy csodálatosan szép festményt egy utcai árus nőtől, ami hazatérésem után minden nap eszembe fogja juttatni a kedvenc hétvégémet :)

Élményekkel tele, de totálisan fáradtan értünk vissza a szállásra, picit le is dőltünk, de még előttünk volt az este, ami sok meglepetést tartogatott. Úgy döntöttünk, hogy éljen a bohém élet, irány Montmartre!

Persze először a Moulin Rouge-t kerestük meg, már bőven este 10 után keveredtünk oda, és bevallom, sok mindenre számítottam, de amit itt találtunk, az meglepett. Figyelem, a gyerekek most menjenek esti mesét nézni, kissé korhatáros részek következnek.

Az a bizonyos vörös malom

Maga az utca a legpiroslámpásabb hely volt, ahol eddigi életemben jártam. Ha a Szajna partján vendéglők és virágboltok voltak, itt szexshopok, night clubok, sztriptízbárok dögivel. És itt nyoma sem volt a franciás eleganciának: neonreklámok, a kirakatokban latexruhák, dominaszerkók, de valami olyan rettenetesen ízléstelenek, hogy nem tudom elképzelni, hogy a „profikon” kívül más is vásárolna itt. A legdurvább helyen cipzáros maszkok meg mindenféle, horrorfilmes eszköztárból szalasztott rettenetek voltak. Komolyan, ha erre kereslet van, akkor több pszichiáterre van szükségünk…xD

És igen, bementünk egy erotikamúzeumba is (éles váltás a Louvre után) amolyan fiatalság-bolondság felkiáltással. Mit ne mondjak, nem voltak ám ártatlanok már a görögök sem, olyan orgiákat festettek a kis amforáikra, hogy ihajj. csak valamiért az ötödikesek törikönyvébe nem azokat rakják be illusztrációnak, sőt a Louvre-ban sem nagyon találni ilyesmit…nem is értem. Tündi, a japánokra direkt külön hangsúlyt fektettem, de a polip nem volt jelen, úgyhogy a kiállítás ilyen téren hiányos volt. Viszont méretes férfiassággal rendelkező, mindenféle törzsi szobrokban finoman szólva sem volt hiány, már zavarba ejtő nemiszerv/négyzetméter arány volt pár teremben. Gyakorlatilag a legősibb civilizációktól haladtunk a modern kor felé, néhány egészen elborult, mai festményig és szoborig. Nagyon nem akarom itt tovább részletezni, ha valaki kíváncsi, annak majd mesélek :D Mindenesetre tanulságos volt, mert én évekig úgy éltem, hogy nem igazán vettem tudomást a nemiségről mint az élet részéről, pedig tényleg mindenhol jelen van, teljesen természetesen, nincs benne a világon semmi szégyellnivaló.

Egy ilyen kezdet után aztán beindult a már-már standard rángassuk-végig-Danit-éjjel-a-városon program, ugyanis kitaláltam, hogy hiába van majdnem éjfél, a Sacre Coeurt csak meg kéne nézni. Úgyhogy elindultunk, és nem bántuk meg.

Montmartre, imádlak! 

Előttünk a város

Hamarosan kezdtek fogyni a turisták, és belecsöppentünk abba a Montmartre-ba, amit valahol mélyen kerestünk. Hangulatos, keskeny utcák, mindenhol kis bárok, ahol vidáman elbeszélgetnek egy-egy pohár bor mellett az emberek. Az utcán pezsgett az élet, szinte a mediterrán kikötőkkel összehasonlítható éjszakai nyüzsgést tapasztaltunk, csak a légkör volt egészen más: valahol ránk kacsintott a századfordulós kávéházi hangulat és bohém élet. Bizony kellett egy kis útbaigazítás, mert messzebb kellett gyalogolnunk, mint amire számítottunk. Amikor végül felmásztunk a lépcsőkön a Sacre Coeur felé, valami egészen megdöbbentőt tapasztaltunk: több száz fiatal nyüzsgött az éjszakai párizsi panoráma háttere előtt, szólt a zene, borosüvegek, műanyag poharak borították az aszfaltot. Elképesztően intenzív fesztiválhangulat volt, fogadni mernék, hogy a tudatmódosító szerek egész repertoárját meg lehetett volna ott találni, ha valaki keresi. De nem keresték, szemmel láthatóan ez egy általános és megszokott dolog, nem voltak rendőröket kihívó lakók, egyfajta elvadult párizsi Tisza-part hangulata volt az egésznek.

Így szórakoznak a párizsi fiatalok

Amikor utána lementünk a siklón (már másnap, szigorúan véve), szereztünk egy Philippe nevű „havert”. Philippe vérében az alkohol már talán nagyobb százalékban volt jelen, mint a plazma, de barátságos volt…99%, hogy utána „hazateleportált”, és semmire sem emlékszik azóta sem :D


A meredek lépcsőknél volt egy aprócska, szolidan megbújó szobácska, ahol random emberek játszottak bármilyen hangszeren, amit csak meg tudtak szólaltatni, oda be akartunk menni, de végül visszafele más útvonalat választottunk (ugyebár a siklót), így fel lett véve a bakancslistára, majd legközelebb.

Végül barangoltunk még egy kicsit az utcákon és kikötöttünk a legcsodásabb kis fogadóban, amit el lehet képzelni. Pirosra festett portál, évszázados gerendák és csupa helyi. Szemmel láthatólag mi voltunk csak turisták, a pultosnő mindenkit ismert, elbeszélgetett velük. Letelepedtünk az egyik asztal mellett és bor mellett beszélgettünk ki tudja, meddig, végül zártak, így mennünk kellett. Fantasztikus élmény volt, hogy az igazi párizsiakkal vegyültünk, nem pedig a külföldieknek fenntartott, agyonzsúfolt helyek egyikén töltöttük az estét. Így lehet igazán elkapni egy város hangulatát, megismerni a lelkét, ez egy valódi csoda volt.

Itt kötöttünk ki

Gerillafotó xD

Annyi bizonyos, hogy az utolsó metrót kaptuk el, mert kettőkor még javában utaztunk a fényképeim időpontja alapján. Még annyira sodort az éjszaka, hogy beültünk egy Photomatonba, ahonnan szó szerint a biztonsági őrök rángattak ki, hogy zárják a metrót, távozzunk. De gazdagabbak lettünk egy igazán őrült képpel, öt példányban J
Még levezetésként átrohantunk a Diadalívhez a körforgalmon át, ahonnan szintén elzavartak minket a rendőrök xD Sétáltunk a Champs Élysées-n, ahol a kirakatokban egy kisebb lakás árába kerülő táskákat láttunk, majd visszakeveredtünk a szállásra csuda se tudja, mikor. 

Ó, a Champs Élysées

Mindenesetre nem volt már porta, így hosszasan csengettünk, de végül beengedtek, úgyhogy bármennyire is szeretjük a párizsi éjszakát, nem kellett az utcán töltenünk J