Kisregény

Tudom, hogy már mindenki türelmetlenül várta, hogy adjak valami életjelet, csak sajnos lekéstünk az internet bekötéséről, és hétvégén kicsit megáll az élet, tiszteletben tartják az édes pihenőidőt. De ami késik, nem múlik, tartozom Nektek egy hosszú beszámolóval, öveket becsatolni, érkezik a kisregény ;)

Augusztus 30., péntek – megérkeztünk 

Repülüüüüünkkkk

Elérkezett az elutazás napja, sikerült megbirkózni a bőröndök nyújtotta kihívással, mesterien kiszámolva 19,8 kg-os poggyásszal indultam útnak. Furcsa volt, mert fel sem fogtam, amikor otthon átléptem a küszöböt, hogy egészen karácsonyig nem térek haza. Nem éreztem nehéznek a búcsút, mert még mindig nem nehezedett rám a súlya annak, hogy ez most nem egy-két hétre szól. Persze szokásomhoz híven sikerült az utolsó pillanatban becsekkolni a reptéren, de az utolsó perceket a szeretteimmel tölthettem, és még az előttem a kézkrémje kidobása ellen tiltakozó pasas sem akadályozhatta meg, hogy felkerüljek a gépre. Hihetetlen, de most repültem életemben először, és igazad van, Dani, tényleg csodálatos élmény, amikor a felhők fölé emelkedsz, a szántóföldek patchwork takaróként terülnek el alattad, a városok olyanok, mint egy-egy kis makett. A világon semmi félelmetes nem volt benne, még azt is élveztem, amikor a felhőkbe berepülve égi hullámvasutast játszottunk. És kevesebb, mint három óra múlva Párizsban voltunk, Európa másik felén…ha belegondolok, ennyi idő alatt nem érek el Szegedről Szeghalomra busszal. A Charles de Gaulle egyébként hatalmas, simán el tudnék benne veszni, még így is, hogy a kolozsvári Andrea által emlegetett teremben, ahova mindenféle futurisztikus csövek futnak be, nem jártunk. Helyette a poggyászt visszakapva lementünk a TGV állomására, ahol két órát vártunk, de azért ott is volt mit felfedezni. Az például hamar kiderült, hogy a francia vasúti mosdókon sem lehetne a vécétetőről nyugodt szívvel falatozni, de azért a MÁV színvonalát bőven meghaladta. Ami a legjobban tetszett, az egyértelműen az Andris által kipróbált bicikliszerű akkumulátortöltő volt, ahol megdolgozol a villamos energiáért. Hihetetlenül jópofa, egy ilyet elfogadnék otthon is, szobabiciklizel, közben áramot termelsz. Amikor felszálltunk a TGV-re (francia gyorsvasút), egyértelművé vált, hogy ez sem a Szeghalom-Vésztő kispiros. Órát lehetne hozzá állítani, csendes, gyors és kényelmes. Az egyetlen kifogás vele szemben az ára lehet, de második fontos tapasztalatom Franciaországban: saját lelki békéd megőrzése érdekében NE számolj át semmit forintra! Tényleg, soha, ilyen fiatalon egy szívinfarktus nem hiányzik, hidd el!

Végül egy kicsit hosszú, sivatagi szomjazásban eltöltött vonatút után besuhantunk az angers-i állomásra. Bármennyire is vártuk, sem víz, sem sör, sem vörös szőnyeg nem várt minket, helyette viszont kijött értünk három francia JPEMS-es srác, totálisan segítőkészek, kedvesek, érdeklődők voltak, egy rossz szavuk nem volt, amiért mi éjjel negyed tizenkettőkor voltunk képesek megérkezni, A látvány teljesen kárpótolt minket, szerintem első látásra szerelembe estünk a várossal. Majd még írok erről is, mert bármennyire is nagy a kísértés, igyekszem bejegyzésenként a kisregény terjedelmet nem meghaladni.

A napi negyedik közlekedési eszköz igénybevétele után megérkeztünk a Belle-Beille negyedbe, ahol a kolink meg számos más egyetemi épület található. Ami a szállást illeti, kívülről engem leginkább egy konténerre emlékeztet, bár a Lilla-féle börtön hasonlat sem olyan rossz, bár a rácsok hiányoznak. Relatíve hamar megkaptuk a szobát, egyszemélyes, 12 négyzetméteres kis lakrészek elképesztően sok szekrénnyel és pakolófelülettel. Komolyan, rengeteg cuccal érkeztem, de állítom, hogy a hely negyedét sem használom ki. Ééés, ami a legjobb: a fürdőszobánk is a szobában van, 1 négyzetméter áfával, ha nagyon ügyes vagy, egyszerre tudsz vécézni és zuhanyozni. Ez nem vicc, bár még nem teszteltem, ami késik, nem múlik. Egyébként érdekesen bántak a hellyel, ugyanis az ágy mögött van egy elég jelentős méretű szabad placc, felhasználási lehetőségei korlátlanok: 1: lehet meditációs sarok; 2: tüzet lehet ott rakni végszükség esetén; 3: esetleg befogadott kóbor kutyáinknak is otthont adhat, bár kétlem, hogy ez az ötlet nagy sikert aratna az itt dolgozók körében.

Augusztus 31., szombat - ismerkedjünk a várossal!

Úton a központ felé

Jó reggelt, Angers! Túléltük az első, kicsit hűvös éjszakát a frissen beszerzett laundry kites ágytakaró (vagy óriáspaplan???) alatt. Mivel az előző napi, egy darab megmaradt szendvicsem nem volt bizonyult elég kajakészletnek a hétvégére, elindultunk reggel egy rövid beszerző útra. A kolinktól körülbelül öt perc sétára van egy megmagyarázhatatlanul élénkpiros színű bolt, a Super U (igen, a neve is hasonlóan furcsa), ott sikerült vészsegély jelleggel ezt-azt venni. Tőle egy köpésre van a biciklibérlő, elvileg kedden már a büszke ideiglenes tulajdonosai leszünk egy-egy csodás bicajnak, ingyen és bérmentve. A délutáni események alapján túlélésünk záloga lesz a bringa, de erről picit később.

Kata a fán - cenzúrázott verzió

A túlélés másik záloga a modern világban, az internet, viszont nem nagyon akar megérkezni. Az kiderült, hogy hétvégén kissé megáll az élet, ez vasárnap hatványozottan érvényes, akkor a világon semmi nincs nyitva. Persze a hivatalos papírok elintézésével is várnunk kell jövő hétig, ez a kényszerű hallgatásom oka.

A múzeum parkja

Na de lássuk azt a bizonyos délutánt! Lillával elhatároztuk, hogy besétálunk a városba, elvileg nem lehet olyan messze a központ. Olyan szerencsések voltunk, még a nap is kisütött, így teljes pompájában tudtuk a városkát megcsodálni. Útközben találtunk egy klassz virágboltot, ha már lesz fejenként két plusz kerekünk, egy helyes kis szobanövényt biztosan be fogunk költöztetni. Például valami húsevőt a franciás női báj kedvéért :D Igazából odafele fel sem tűnt, mennyire sokat gyalogoltunk. Elhaladtunk egy gyönyörű park mellett, vettünk igazi francia péksütit (pont olyan jó, mint amilyennek elképzelhetitek J), majd hamarosan elérkeztünk a Maine folyóhoz. Ha jobban belegondolok, mindig volt a közelemben valamilyen élővíz, mintha ez lenne az életem rendezőelve. Most újabb darabbal bővült a gyűjtemény, amikor átsétáltunk rajta, akkor láttuk, hogy a JPEMS-diákok kedvéért voltak olyan kedvesek, hogy a DNS hélixét utánzó fém támaszt szúrtak a világok mellé. Ez azért figyelmesség a javából.

Könyvtárban ücsörgő új "haverunk"

A hídon túl terül el az óváros, gyönyörűséges középkori épületekkel. Rögtön szembetűnik a várfal, a környékén pedig sikátorok, bájos párszáz éves házakkal, szobrokkal. Bementünk egy random kapun, kiderült, hogy a Szépművészeti Múzeum kertje. Maga a múzeum egy gótikus templomban van berendezve, a kertje igazi kis park, mellette van egy üvegfalú könyvtár, épp egy bácsika olvasott újságot egy asztalnál, mi meg pofátlanul megbámultuk, de hát ilyenek ezek a kelet-európai turisták. Ebben a kertben találtunk két nagyon érdekes kinézetű „valamit”, amik leginkább megcsavart szárú hangszórónak tűntek, és voilá, így „telefonálj” ingyen külföldön: amikor egyikünk belebeszélt az egyik tölcsérbe, a másik a távolabb levőnél hallotta, mit mondott. Király, nem? :D Megtaláltuk a legfontosabb nevezetességeket, amik minden képeslapon kötelező jelleggel szerepelnek: a katedrálist, a mögötte levő téren álló, németes stílusú középkori házat és persze számos egyéb bájos kis városrészletet. Mindenhol ősöreg kőfalak, virágok, kis bisztrók, aranyos boltocskák, színház, múzeum (26 év alatt ingyenesek az államiak) és még ezer más, ami felfedezésre vár. A parkokat egyenesen imádom, a várfal tövében is van egy, romantikus, illatos rózsalugassal, szökőkúttal, padocskákkal, és az egész a folyóra néz. Azt hiszem, nem lehet rossz itt élni hosszú távon sem, ha nem térnék haza, tudjátok, hol keressetek :D

A városban találkoztunk újabb JPEMS-esekkel, lassan össze fog állni a társaság, jó, hogy megismerjük egymást, mielőtt belecsapnánk a lecsóba úgy igazán.

Aktív villanyoszlop-támasztás a katedrális mellett

Annyira jól éreztük magunkat, hogy szinte észrevétlenül elszállt a délután, csak a hirtelen felbukkanó, hűen velünk maradó szomjúság ébresztett rá, hogy lassan 3 órája barangolunk a városban. Hazafele kiderült, hogy bizony nem egy köpésre lakunk a központtól: aránylag tempós sétával több mint 40 perc volt visszajutni a koliba. Életem leghosszabb negyven perce volt, esküszöm, de megérte, mert hihetetlenül sok mindent láttunk. Persze az is tény, hogy már a talpamon át a tócsát is fel tudtam volna szívni, annyira kiszáradtam, de ezen nem volt nehéz segíteni szerencsére.

Este folytatódott a kalandtúra, elmentünk bevásárolni a Carrefour-ba, szegény francia fiúk biztosan megbánták, hogy elvittek minket oda, mert a lányokkal ez bizony nem két perc. De türelmesek voltak, mi meg felszerelkeztünk a hétvége túléléséhez szükséges készletekkel.

Később bementünk együtt a városba frissen szerzett leendő „kollegáinkkal”. Voltunk egy leginkább gyorsétteremnek nevezhető helyen, csak helyi alapanyagokból dolgoznak, és sok mindent elmond, hogy kecskesajtos (!) salátát ettem. Hiába, franciák…J A helyhez egy helyes kis kerthelyiség is tartozott, oda ültünk ki, beszélgettünk, bizony már kezdtek a poénok is repkedni, nem lesz itt semmi baj, a nyelvi akadályok nem leküzdhetetlenek. Legalábbis angolul nem, a francia beszédből épp csak kicsivel értek többet, mintha kínaiul beszélnének hozzám. Sokat kell még ezen dolgozni, úgy érzem, de időnk, mint a tenger, majd fejlődünk még. Ami a társaságot illeti, mi négyen magyarok voltunk ott négy franciával és egy román lánnyal, aki az egyetlen, akinek van már nete, ezért a neve kvázi fogalommá vált a körünkben.

A kis csapat az étterem után felkerekedett, megkerestük a busz meg a villamos megállóját, hogy hétfőn ne egy eltévedéssel kezdjük a napot. Utána nosza rajta, kis kóstolót kérünk az éjszakai életből! Angers-ban pezseg az élet még késő este, legalábbis a központban. Mindenhol kis bárok, kocsmák (na nem az a sarki késdobáló jelleg), a legváltozatosabb embertömeg, amit csak el lehet képzelni. És rengeteg az egyetemista, akik közül a franciák elég sokat ismertek is. Óóó, csak egy slussz poén: az egyik ősrégi ház erkélyén a Kárász-jellegű sétálóutca közepén igazi fahasábokat találtunk, közvetlen szomszédságában meg egy pár futócipőt. Érdekes városképi elem, legalább annyira, mint a buszok és villamosok. Tudom, nem jó reklám ilyeneket híresztelni, de nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot a szivárványszínű meleg büszkeséges zászlóval.

Utcakép azzal a bizonyos busszal

Visszatérve a témánkhoz: egy olyan bárba mentünk, ahol az egyik ott dolgozó fazon festette a falon levő festményeket meg az asztalok lapján levő képeket is. Az egyik falon egy tehenet ábrázoló festmény volt, aminek a két szeme közt két majom csókolózott, az orrlyukánál meg egy gyilkos bálna volt. Neeeem, ez nem varázsgomba, csak a szerencsétlen szarvasmarha foltjaiba lehetett mindezt belelátni.  A hely neve egyébként l’Alambic Electic, elég kellemes volt, és olyan sört kóstoltam ott, hogy még arról is elfeledkeztem, hogy sört iszom. Komolyan, még az sincs kizárva, hogy megszeretem, ha ilyeneket lehet itt kapni. Úgy tűnik, Angers elég nemzetközi kis város, mert ebben a bárban is összefutottunk egy spanyol erasmusos sráccal, és biztos vagyok benne, ha elkezdődik az év, rengeteg más külföldi is itt lesz. És ha már a külföldieknél tartunk, jöhetnek a kötelező körök: tanuljuk meg az alapszavakat a lehető legtöbb nyelven, gyűjtsünk hülye kifejezéseket és persze tanuljunk meg rendesen káromkodni, mert anélkül nem élet az élet. De erről majd később….

Szeptember 1., dimanche - a fransziák pihenőnapja

Elérkezett a vasárnap, amikor még az Isten is megpihen, miért is lennének a franciák kivltelek? J Gondoltam, alkalmazkodom a szokásokhoz, és ki sem keltem az ágyból egészen tízig, ami számomra már több mint extrém. Utána átmentünk Andreához, a román „netes” lányhoz, és kiderült, nem csak a net az ismertetőjegye, ugyanis jó üzleti érzékkel eladott nekem egy üvegpoharat is fél euróért. Mondjuk ez igazán nem sok, és végre van olyan edényem, ami nem olvad meg a forró víztől. A net igazából arra kellett, hogy ki lehessen keresni valami kódot a telefonunk kártyafüggetlenné tételéhez, de bevallom, én nem mertem ezt bevállalni, örülök neki, hogy eddig ilyen jól működött, nem szeretném, hogy két szék közt a pad alá esve egy használható mobilom se legyen a végén. Szóval a tervem az, hogy majd veszek valami kellően csoze, olcsó telefont egy francia kártyával, és végre tudok majd beszélni a többiekkel. De nem csak a matekban nincs királyi út, itt sem adják könnyen ezt a megoldást: szükségem lesz egy francia számlára, de előtte kell egy igazolás is, hogy van angers-i címem. Hajjj, keserves élet…(na, harmad- és felsőbb évesek, kinek ismerős?) A déli órákban birtokba vettük a közös konyhát, vizet forraltunk a frissen beszerzett edényeinkben és megalkottuk a nagybetűs ebédet. Mi is volt az? Saláta, kenyér sajttal és sonkával. True story, így kezdődött az ismerkedés a francia gasztronómiával.

Tudni kell a kolinkról, hogy khmm…kevésbé frekventált kerületben helyezkedik el, főleg bevándorlók laknak erre, DE cserébe van itt egy csodálatos park. Délután úgy gondoltuk, megadjuk a testünknek, ami jár, és elmentünk kocogni. Mondták, hogy szép a park, de amit találtunk, az minden várakozásunkat felülmúlta. Összességében olyan, mintha lenne egy erdő a városban egy igencsak jelentős méretű, tavirózsás tóval, körülötte egy erdei ösvénnyel. Tősgyökeres alföldiként kellemes meglepetés ért, ugyanis itt VAN domborzat, futás közben is folyamatosan váltakozott a lejtő és az emelkedő, teljesen új élmény volt számomra, de nagyon élveztem. Egyik francia lány szerint a teljes kör kb. 8 kilométer, még azt nem vállaltam be, de ami késik, nem múlik.

Így is lehet csinálni

Érdekes, de mostanában nagyon is elsajátítottam a „carpe diem” filozófiát, aminek sikerült este is hódolni. A francia JPEMS-esek elvittek minket Fatival egy szabadtéri Supertramp koncertre, persze még rajtunk kívül rengetegen ott voltak a program résztvevői közül, beleértve az újonnan érkezetteket is: Mivel nincs netünk, ami facebook-mentességet is jelent, nem tudtunk erről, szóval spontán estének is nevezhetjük. Eléggé ki kellett mennünk a város másik felébe, de maximálisan megérte. Ilyenkor örülök neki, hogy nálunk a teljes huszadik századi zenetörténet előkerült már, mert én voltam az egyetlen, akinek ez az együttes mondott valamit. Azt hiszem, kaptam egy szeletet az otthon melegéből ezáltal, gondoltam rátok J Amúgy a banda nagyon lelkes volt, ahhoz képest, hogy ingyen néztük, több mint két órát végigzenéltek becsülettel, és a főleg 50+x évesekből álló közönséget sem kellett félteni, meglepően nagy tömeg gyűlt össze. Pár számot még fel is ismertünk, de azért nekünk egy kicsit sok volt már a jóból. Utána még az egészet megkoronázták egy tűzijátékkal, ami vetekedett az augusztus huszadikai ramazurival, ami Magyarországon szokott lenni, azzal a különbséggel, hogy ez csak egy kis helyi fesztivál volt. Egyébként nem szívbajosak, lazán fölénk lőtték a rakétákat, csak úgy hullott a parázs, de a zenére mesterien megkomponált látvány igazán megért egy kis pernyeesőt.

Tűzijáték

Szeptember 2., hétfő - dolgos hétköznapok

Erre vártam: végre elkezdődtek az „igazi” JPEMS-napok J Reggel leadtuk a kolis papírokat, miután előző nap a konyhában sikeresen kitöltöttük őket közös erővel. Szegény recepciós nő nem volt ott, amikor a jó modort osztogatták, nem beszélt egy szót se angolul, helyette sűrűn osztott minket, külföldieket a kolleganőjének, amiért nem tudunk franciául…beszélni tényleg nem, de azért értünk mi ezt-azt ;) Lényeg a lényeg, végül megkaptuk egyik kincsünket, a szent és sérthetetlen mágneskártyát, amire valami overly enthusiastic aktakukac legalább hat példányban ráírta alkoholos filccel a kártyaszámot, biztos, ami biztos. Nincs is ezzel baj, így végre be tudunk menni anélkül, hogy a kedves, de az angollal köszönőviszonyban sem levő portásnénit kéne ugrasztani. Ez a szabadság íze!

Ma csak délelőtt tízkor kezdtünk, gondoskodtak rólunk ismét, ugyanis olyan adag francia péksütit, kávét és almapürét kaptunk, hogy még három napig ehetnénk. Csak egy jó tanács: NE próbáljatok teát készíteni műanyag pohárban! Ha kettőt raktok össze, csak rosszabb. mert összeolvadnak, akár a Laár András-féle csokinász esetén a csokik, és egy amorf és művészi formát öltenek lényegesen kisebb űrtartalommal. Előferdül, hogy idézzelek, Tóthfijjam, innen Angers-ból is.

Utána bejártuk az orvosi kar területét, hogy őszinte legyek, számomra meglepő volt, hogy a főépület nyomát sem viseli a franciás eleganciának, relatíve sötét kanyargós folyosókkal, mint otthon is számos, kissé szocreál gyönyörűség. A kar elég messze van tőlünk egyébként, busz és villamos (igen, a gay pride-os) segítségével, bő fél óra alatt lehet odajutni, de a bicaj majd mindent megváltoztat, már úgy várom, mint a gyerekek a karácsonyt. Az anatos épületrész viszont nagyon modern, van egy csomó makettjük, a boncterem üvegfalú és eléd tárul onnan a teljes angers-i panoráma, nem rossz azért. Voltunk benn a hűtőházban is, ahol a tetemeket tárolják, más volt a szag, mint Szegeden, de a nem ebben a körben mozgók idegzetére tekintettel ezt nem részletezem, ha valakit érdekel, kérdezzen bátran, majd mesélek róla.

Mi, magyarok amúgy elég könnyű helyzetben vagyunk. Képzeljétek, az angers-i orvostanhallgatók 1300-an kezdik az elsőt, és másodévbe csak a 10%-a (!!!!!) kerül át. Hatodévben is felállítanak egy nemzeti rangsort, és a menő szakokra csak a legtöbb pontot elérők pályázhatnak, akik a lista aljén vannak, csak arra specializálódhatnak, ami marad. Azért nálunk nincs ez meg, persze megvannak az ő rendszerüknek is az előnyei: például nincs esélyed félvállról venni, mert már másodéves sem leszel úgy, így csak az elszántak maradnak meg.

Sétáltunk egy kicsit a klinikák közt és a campusban is, ahol elfogyasztottuk első menzás ebédünket. Huhhh, felejtsétek el a magyar menzát, teljesen újra kellett alkotnom ezt a fogalmat. Kapsz egy előételt, főételt és desszertet, de valami döbbenetes, milyen kaják vannak. Előételnek összeszedhetsz mindenféle salátát egy kis tálban, utána valami leveles tésztába burkolt hal volt bulgurral, brokkolival meg valami zöldséges szósszal, de persze mást is lehetett volna választani. A desszertek közt volt gyümölcsszószos joghurt, tejberizs, kis tarte tatin és persze gyümölcsök, amiből ismét szabadon választhatsz. Emellett még kapsz ingyen valami tetszőleges szószt, egy kis zsemlét, na meg vizet. Azt hiszem, éhen nem fogunk halni J

Délután folytattuk az ismerkedést a környékkel, bementünk az egyetemi könyvtárba, kicsit TIK-jellegű, csak nem olyan szellős, viszont a panoráma sok körrel ráver Szegedre, ugyanis a Maine-re néz. Azt hiszem, néha meg fogok fordulni arrafelé, mondjuk főleg francia könyveik vannak, de vihetem oda a saját cuccom. Kaptunk ma diákot is, igazi francia fényképes igazolvány. Erre kell töltenünk pénzt az egyetemi étkezdében való fizetéshez, általa tudunk könyvet kölcsönözni, meg biztosan jó másra is, csak még nem tudok róla. A könyvtár mellett van egy kellemes kis füves terület, ott sem lehet rossz ücsörögni, ha van egy kis szabadidőnk.

Amióta megérkeztem, gyakorlatilag minden estére jutott valami program. Ez a nap sem volt kivétel, szerveztek nekünk egy barbecue-t az orvosi kar épülete mögötti füves területen. Ha a konyhaművészettel ölni lehet, akkor mindannyian túlevéses halált haltunk. Ismét nagyot alkottak, jókat beszélgettünk, hozzá bort ittunk. Valaki árulja el, hogy hogy a csudába lehet itt mindenki annyira vékony ilyen ételek mellett? Ez valami döbbenetes, komolyan kíváncsi vagyok... És igen, a magyar vért nem lehet letagadni: a koordinátor Guergana kérésére nagyon is lelkesen pakoltunk össze egy-egy tányérnyi méregdrága és valami elképzelhetetlenül finom francia sajtot meg némi grillezett húst. Ciki, nem ciki, igazi welcome to Hungary érzés volt. Annyira tipikusan kelet-európai szokás ez a vendégségben csomagolás, hihetetlenül kellemetlenül éreztem magam miatta, de nagy kár lett volna kidobni azt a rengeteg camembert-t meg kecskesajtot. Amúgy valami hihetetlen beszélgetéseink tudnak lenni a külföldiekkel, néha átélünk egy-egy kisebb kultúrsokkot is. Az meg egyenesen felbecsülhetetlen, amikor a franciák a „strucc” szóval küzdenek, mi meg közben hasonló erőfeszítéssel igyekszünk megbirkózni az ő „kaparja-a-torkom-valami-és-krákogok-egy-kicsit” jellegű „r” hangjaikkal. Lesz mit tanulni egymástól, az biztos.