Párizs, vol. 2 (szombat)

Madárka, madárka

Alulról

Vegyük fel a fonalat, és cseppenjünk bele megint a nagybetűs HÉTVÉGÉBE! Tudom, már majdnem egy hónapja volt, de jobb későn leírni, mint soha. Így majd egyszer, ha már közelebb leszek a százhoz, mint az ötvenhez, és már kezd a memóriám megfakulni, lesz mire visszatekinteni (feltéve, hogy akkor még ezek az adatok élni fognak, ami kétséges a technika fejlődését számításba véve :S).

A szombat volt az egyetlen olyan napunk, ami teljes egészében a miénk volt, reggeltől estig (éjszakáig...másnapig). Isteni volt végre úgy felkelni, hogy nem az ébresztőórám volt az első dolog, amit megláttam, hanem Dani. Csodás reggelünk volt, valamiért végig síeléshez hasonló hangulatot éreztünk, talán az illatok miatt, de a büféreggeli csak rátett még két lapáttal.

Tipikus látvány, de kihagyhatatlan

Reggeli után viszont nem a sífelvonót céloztuk meg, hanem a metrót, és elindultunk felkutatni a "best of Paris" lista első helyezettjeit, azaz minden kihagyhatatlan látványosságot. Persze visszatértünk az Eiffel-toronyhoz is, számomra nappal sokkal elegánsabb volt, nem hiányzott a csillogó-villogó díszkivilágítás. Végre láttuk a környezetét is, a Mars mezőt, a parkokat. Szimpatikus, hogy nem nyomják a pofádba a made-in-China kacatokat, nincs annyira erőltetve a marketing. A jó bornak ugyebár nem kell cégér... Végül a toronyba nem jutottunk fel, hatalmas sor állt, és jegyet már nem tudtunk foglalni neten. Tanulság: ha nem szeretnétek kimaradni a panorámából, foglaljátok le előre a jegyet ;)

Ezután sétálgattunk, majd megnéztük a Notre Dame-ot, hátha még megtaláljuk a toronyőrt. Nos, az nem volt meg, viszont a vízköpők még a helyükön állnak. Bevallom, én nagyobb épületre számítottam, viszont a canterbury-i katedrálissal kondicionálva már nehéz pusztán a hatalmas terekkel lenyűgözni. Igazi gyöngyszem egyébként, csodálatosan csipkézett faragványokkal, színpompás rózsaablakokkal.

Szajna-parti idill

Egyik kedvencem: azt hitte, őt fényképezzük

A híres vízköpők

 És tényleg, itt meg lehetett figyelni hogy az egyes égtájaknak megfelelően más tónusokat használtak, és az élettan ismét előkerült: kék háttér előtt a piros ruhás alakok valóban kissé kiemelkednek a síkból, a szentek tehát leszálltak az égből a középkori hívek szeme láttára. El sem tudom képzelni, hogy akkor milyen hatása lehetett ezeknek az ólomüvegeknek, hiszen a vizuális ingerekben való eszeveszett tobzódás tipikusan modern „termék”, és még a mi emelkedett ingerküszöbünk mellett is leesik az ember álla, ha mindezt látja. A rövid időre tekintettel itt sem álltuk végig a kígyózó sort a toronyba, pedig szívesen megkongattam volna a harangokat (biztosan megengednék :D)…

Notre Dame - a színek és árnyak játéka

A Szajna-parton aztán Párizs sötétebb oldala ismét ránk köszönt: megrohantak minket valami iszonyúan tolakodó stílusban siket fiatal lányok (vagy csak jól színlelnek…?), Dani még adott is nekik egy kis pénzt, de utána még olyan sokkal találkoztunk a sétánk során, hogy kezdett gyanús lenni a dolog.

Ami a Szajnát illeti, a vize egészen különösen hullámzik, nem hasonlít egyik otthoni folyónkra sem. Furcsa ez a francia természet, mindig megtréfál. Talán a felhőkről beszéltem már: olyan, mintha furcsán alulról látnád őket, vannak sötétszürke bárányfelhők, a napnyugta meg egészen bizarr, otthon sosem látott színekbe öltözteti az eget. Gondolom, az eltérő éghajlati viszonyok meg az óceán felől fújó szél teszi, mindenesetre figyelemre méltó. Ideje lenne megkérdezni erről egy felhőkutatót xD

Az utunkat végig kis bisztrók és virágboltok szegélyezték, gyakorlatilag a folyóparton csak ez a kettő volt jelen változó arányban. A déli órákban szemmel láthatólag nagy kultúrája van a szendvicsezésnek, beülnek egy ilyen kis kockás abroszos, bájos vendéglőbe, esznek egy omlettet vagy melegszendvicset, kényelmesen elbeszélgetnek közben, aztán a kétórás ebédszünet végén kényelmesen visszabaktatnak „dolgozni”.

Szajna előtt

Csodás virágok

Éljen a francia gasztronómia!

Mi is be akartunk térni valahova, elvégre ha már egyszer Párizsban vagyunk, ne otthonról hozott, csomagolt szendvicsen rágódjunk három napig. (Fizetett hirdetés következik: az eseményt szponzorálta a Campus Hungary ösztöndíj…) Végül tehát hosszas keresgélés után kikötöttünk egy tipikusan francia, kicsit rusztikus, random, barátságos vendéglőben. Ezzel megkezdődött a „fotózzunk-le-minden-párizsi-étkezést” mániám, de szerencsére nem súlyosbodott a facebookon minden egyes elkészített tojásrántottát megosztó fázisig. Ha valaha is eljutna odáig, kérlek benneteket, fosszatok meg az internettől és térdepeltessetek kukoricára :P Azt hiszem, a francia gasztronómiáról már elzengtem pár dicshimnuszt, ezt csak megerősíteni tudom most is. Végre kipróbáltuk az autentikus hagymalevest, igazi költemény volt, de amikor a recept iránt érdeklődtünk, mondták, hogy nézzünk körül az interneten. De legalább lefényképezett minket a pincérnő, csak nem állítottam át előtte makróról a gépet, úgyhogy sejtelmesen elmosódott foltok vagyunk csak :D

Miután ilyen csodás helyen legyőztük a gyomorkorgást, felkészültünk a kultúrában való elmerülésben: jöhetett a Louvre. Azt hiszem, ez a múzeum méltó arra, hogy felvegye a versenyt az Eiffel-toronnyal a Párizs első számú jelképéért folytatott harcban.

Korok találkozása

Íme, a világ egyik leghíresebb múzeuma

Ó, hogy utálhatta a nép annak idején az uralkodók megalomániáját, most pár évszázaddal később mégis hálásak lehetünk a sok építészeti remekért, ami a pazarló arisztokrata élet emlékeként ránk maradt. Igen, többek között a Louvre is ilyen: gigantikus, díszes, méltóságteljes.

Ami az üvegpiramist illeti, számomra nem tűnt idegennek ez a fajta fúzió, a szökőkutakat körülötte kifejezetten kedveltem, ahogy azt is, ahogy üveglapok visszatükrözték a régi szárnyakat. A sor persze itt is hatalmas volt, de ezt végigálltuk, és meglepően gyorsan haladt. 

Random beszélgetők

A piramis alatt

Amikor a föld alatti, hatalmas előcsarnokba lejutottunk, már szabad volt számunkra a pálya, hiszen 26 év alatt az állami múzeumok ingyenesek, egyedül az időszakos meg magánkiállításokért kell fizetni. Úgyhogy fiatalok, irány Párizs, ha van rá lehetőségetek! J

Gyakorlatilag minden szárnyon végigmentünk félig-meddig, az ókori gyűjtemény kifejezetten érdekes volt. Nagy talány volt számunkra az egyiptomi majomfejű isten léte, hiába, nem vagyunk történészek, de most okosabbak leszünk.

Kanopuszok

A halott belső szerveit a kanopusz edényekben a következő istenek őrzik: Amszet (emberfejű), Duamutef (sakálfejű), Hapi (majomfejű) és Kebehszenuf (sólyomfejű). Fel a kezekkel, aki ezt tudta!...na ugye J

A festményeket érdemes még kiemelni: igazán megkapó, amikor a művészettörténet tankönyv lapjain látott, aprócska képek megelevenednek, és hopp, ott teremnek előtted. Sajnos elég alulképzett vagyok ilyen téren, de azért a családi környezetben meg a PAG-ban magamba szívott tudásmorzsák most segítettek. Na jó, töredelmesen bevallom, hogy legalább 4 képet néztem Dürer önarcképének, hogy a kétezer, szinte teljesen egyforma Máriáról és Jézusról ne is beszéljünk. Igen, a szentképek nem tartoznak a szívem csücskei közé, itt viszont valódi túladagolással szembesültünk.

A legendás mosoly...

 Persze nem hagyhattuk ki a világ legismertebb női portréját, Mona Lisa hatalmas tömeg közepén, vastag üveg mögül mosolygott szelíden, akár egy ünnepelt sztár néz körbe teljes nyugalommal a limuzin golyóálló ablaka mögül.

Igazi tömegnyomor volt, mindenki eszét vesztve fényképezett, ő meg csak mosolygott…Igazából nem volt semmi nagy katarzis, kíváncsi vagyok, mi tette ennyire emblematikussá. Komolyan, mit tud ez a kép, amit semmi más nem? Őszintén szeretném tudni a választ, de ismeritek a mondást: de gustibus non est disputandum.

Igazán impozáns

Együtt :)

Nem leszek ezzel a kijelentéssel népszerű, de a Louvre számunkra sokszorosan ki lett ütve a Musée d’Orsay által, valahogy közelebb áll a szívünkhöz a modern művészet, de erről majd a következő bejegyzésben írok egy picit.

Mikor a piramis alól ismét a felszínre kerültünk jó néhány órával később, ragyogó napsütés fogadott minket. Igazi ajándék, hiszen egész hétvégére esőt jósoltak, és lélekben már felkészültünk az esernyő alatti városnézésre, a térdig átnedvesedett nadrágra és hideg szélre. Ehelyett a délutáni nap bearanyozta a homlokzatot, eljátszadozott a szökőkút vízcseppjeivel, majd megcsillant a Tuileriák kertjének gondozott sövényein. Igen, ez az igazi idill, szinte éreztem, ahogy feltöltődök pozitív érzelmekkel.

Végre süt a nap!

A délután méltó befejezéseként meg szerettük volna kóstolni a híres-nevezetes forró csokit az egyik közeli cukrászdában, de nagyobb sor volt előtte, mint segélyosztáskor, így végül csak sétálgattunk meg kávéztunk egyet. Viszont „hadizsákmányként” vettünk egy csodálatosan szép festményt egy utcai árus nőtől, ami hazatérésem után minden nap eszembe fogja juttatni a kedvenc hétvégémet :)

Élményekkel tele, de totálisan fáradtan értünk vissza a szállásra, picit le is dőltünk, de még előttünk volt az este, ami sok meglepetést tartogatott. Úgy döntöttünk, hogy éljen a bohém élet, irány Montmartre!

Persze először a Moulin Rouge-t kerestük meg, már bőven este 10 után keveredtünk oda, és bevallom, sok mindenre számítottam, de amit itt találtunk, az meglepett. Figyelem, a gyerekek most menjenek esti mesét nézni, kissé korhatáros részek következnek.

Az a bizonyos vörös malom

Maga az utca a legpiroslámpásabb hely volt, ahol eddigi életemben jártam. Ha a Szajna partján vendéglők és virágboltok voltak, itt szexshopok, night clubok, sztriptízbárok dögivel. És itt nyoma sem volt a franciás eleganciának: neonreklámok, a kirakatokban latexruhák, dominaszerkók, de valami olyan rettenetesen ízléstelenek, hogy nem tudom elképzelni, hogy a „profikon” kívül más is vásárolna itt. A legdurvább helyen cipzáros maszkok meg mindenféle, horrorfilmes eszköztárból szalasztott rettenetek voltak. Komolyan, ha erre kereslet van, akkor több pszichiáterre van szükségünk…xD

És igen, bementünk egy erotikamúzeumba is (éles váltás a Louvre után) amolyan fiatalság-bolondság felkiáltással. Mit ne mondjak, nem voltak ám ártatlanok már a görögök sem, olyan orgiákat festettek a kis amforáikra, hogy ihajj. csak valamiért az ötödikesek törikönyvébe nem azokat rakják be illusztrációnak, sőt a Louvre-ban sem nagyon találni ilyesmit…nem is értem. Tündi, a japánokra direkt külön hangsúlyt fektettem, de a polip nem volt jelen, úgyhogy a kiállítás ilyen téren hiányos volt. Viszont méretes férfiassággal rendelkező, mindenféle törzsi szobrokban finoman szólva sem volt hiány, már zavarba ejtő nemiszerv/négyzetméter arány volt pár teremben. Gyakorlatilag a legősibb civilizációktól haladtunk a modern kor felé, néhány egészen elborult, mai festményig és szoborig. Nagyon nem akarom itt tovább részletezni, ha valaki kíváncsi, annak majd mesélek :D Mindenesetre tanulságos volt, mert én évekig úgy éltem, hogy nem igazán vettem tudomást a nemiségről mint az élet részéről, pedig tényleg mindenhol jelen van, teljesen természetesen, nincs benne a világon semmi szégyellnivaló.

Egy ilyen kezdet után aztán beindult a már-már standard rángassuk-végig-Danit-éjjel-a-városon program, ugyanis kitaláltam, hogy hiába van majdnem éjfél, a Sacre Coeurt csak meg kéne nézni. Úgyhogy elindultunk, és nem bántuk meg.

Montmartre, imádlak! 

Előttünk a város

Hamarosan kezdtek fogyni a turisták, és belecsöppentünk abba a Montmartre-ba, amit valahol mélyen kerestünk. Hangulatos, keskeny utcák, mindenhol kis bárok, ahol vidáman elbeszélgetnek egy-egy pohár bor mellett az emberek. Az utcán pezsgett az élet, szinte a mediterrán kikötőkkel összehasonlítható éjszakai nyüzsgést tapasztaltunk, csak a légkör volt egészen más: valahol ránk kacsintott a századfordulós kávéházi hangulat és bohém élet. Bizony kellett egy kis útbaigazítás, mert messzebb kellett gyalogolnunk, mint amire számítottunk. Amikor végül felmásztunk a lépcsőkön a Sacre Coeur felé, valami egészen megdöbbentőt tapasztaltunk: több száz fiatal nyüzsgött az éjszakai párizsi panoráma háttere előtt, szólt a zene, borosüvegek, műanyag poharak borították az aszfaltot. Elképesztően intenzív fesztiválhangulat volt, fogadni mernék, hogy a tudatmódosító szerek egész repertoárját meg lehetett volna ott találni, ha valaki keresi. De nem keresték, szemmel láthatóan ez egy általános és megszokott dolog, nem voltak rendőröket kihívó lakók, egyfajta elvadult párizsi Tisza-part hangulata volt az egésznek.

Így szórakoznak a párizsi fiatalok

Amikor utána lementünk a siklón (már másnap, szigorúan véve), szereztünk egy Philippe nevű „havert”. Philippe vérében az alkohol már talán nagyobb százalékban volt jelen, mint a plazma, de barátságos volt…99%, hogy utána „hazateleportált”, és semmire sem emlékszik azóta sem :D


A meredek lépcsőknél volt egy aprócska, szolidan megbújó szobácska, ahol random emberek játszottak bármilyen hangszeren, amit csak meg tudtak szólaltatni, oda be akartunk menni, de végül visszafele más útvonalat választottunk (ugyebár a siklót), így fel lett véve a bakancslistára, majd legközelebb.

Végül barangoltunk még egy kicsit az utcákon és kikötöttünk a legcsodásabb kis fogadóban, amit el lehet képzelni. Pirosra festett portál, évszázados gerendák és csupa helyi. Szemmel láthatólag mi voltunk csak turisták, a pultosnő mindenkit ismert, elbeszélgetett velük. Letelepedtünk az egyik asztal mellett és bor mellett beszélgettünk ki tudja, meddig, végül zártak, így mennünk kellett. Fantasztikus élmény volt, hogy az igazi párizsiakkal vegyültünk, nem pedig a külföldieknek fenntartott, agyonzsúfolt helyek egyikén töltöttük az estét. Így lehet igazán elkapni egy város hangulatát, megismerni a lelkét, ez egy valódi csoda volt.

Itt kötöttünk ki

Gerillafotó xD

Annyi bizonyos, hogy az utolsó metrót kaptuk el, mert kettőkor még javában utaztunk a fényképeim időpontja alapján. Még annyira sodort az éjszaka, hogy beültünk egy Photomatonba, ahonnan szó szerint a biztonsági őrök rángattak ki, hogy zárják a metrót, távozzunk. De gazdagabbak lettünk egy igazán őrült képpel, öt példányban J
Még levezetésként átrohantunk a Diadalívhez a körforgalmon át, ahonnan szintén elzavartak minket a rendőrök xD Sétáltunk a Champs Élysées-n, ahol a kirakatokban egy kisebb lakás árába kerülő táskákat láttunk, majd visszakeveredtünk a szállásra csuda se tudja, mikor. 

Ó, a Champs Élysées

Mindenesetre nem volt már porta, így hosszasan csengettünk, de végül beengedtek, úgyhogy bármennyire is szeretjük a párizsi éjszakát, nem kellett az utcán töltenünk J