Párizs, vol.1 (péntek)

Végre eljött a hétvége, amire annyira készültem: elmentünk Danival Párizsba, ami a kedvenc városaim listáján pillanatok alatt az élre tört, és nem is lesz egyszerű lesöpörni onnan. Volt egy elképzelésem, és minden reményemet beváltotta, sőt még többet is adott.

Naggyon festői

Diadalív, juhééé

Előtte már tűkön ültem, két napig nem tudtam elaludni és kipattant a szemem hajnali 4-5 körül, annyira izgatott voltam. Mégis, egy csepp fáradtságot nem éreztem elég sokáig, olyan volt, mintha a szervezetem valami kis tartalék energiakészlethez jutott volna, amivel konstans vigyorgás is együtt járt. Persze pénteken beütött egy kicsit a krach, muszáj volt ellógnom két órát, mert átcsapott az egész egy rosszullétig kimerült, de egyszerre túlpörgött állapotba, amire csak egy kis alvás lehetett gyógyír.

Első közös párizsi képünk

Úgyhogy a mikrobiológiát elegánsan elkerülve, gyalog elindultam a kis gurulós bőröndömmel a TGV-állomásra, közben annyi ismeretlen kis utcát érintettem, amennyit csak lehetett. Kicsit kétségbeejtő volt, hogy amikor megérkeztem az állomásra, elkezdett szakadni az eső, meg egész hétvégére kisebb monszunnal ijesztgettek, de azért élt bennem a remény, hogy megint tévednek a meteorológusok, és gyorsan leadtam gondolatban egy megrendelést az égiek felé, hogy küldjenek nekünk kellemes időt erre a két napra. Köszönöm nekik, megtették, de erről később :))

A leghíresebb ócskavas :D

Egy szó mint száz, ismét a TGV-n ültem, zenét hallgattam, és vártam, hogy közeledjek Párizs felé, ami szinte szólított már a távolból.

Amikor már csak pár perc volt az érkezésig, és feltűnt a háztetők felett a kivilágított Eiffel-torony, már szinte kínzó intenzitású örömöt éreztem, el sem hittem, hogy mindez igaz lehet, és nem csak álmodom. Mikor a peronon Dani nyakába ugrottam, akkor is még valami furcsa időtlenségben lebegtem, érdekes módon mégis olyan volt, mintha tegnap váltunk volna el egymástól, teljesen természetesen alakult minden.  Igen, még a metróhálózat is átláthatónak tűnt, nem is vesztünk el J

Keressük meg a Raab-ot! :)

Párizs első látásra belopta magát a szívembe. Amikor a metróval „hazaértünk”, és elindultunk a szállásunk felé, szinte teljes mértékben az előzetes elképzeléseim elevenedtek meg körülöttem. Parkok, kis bisztrók, erősen a pesti belváros gyöngyszemeire hajazó épületek, csak nem egy-két utcában, hanem az egész belvárosban. Hiába nagy város, tömegnyomort sehol nem tapasztaltunk, és külön üdítő volt, hogy a „made in China” kacatok, ócska szuvenírekkel zsúfolt bazársorok nem nagyon kaptak létjogosultságot.

Miután lepakoltuk a kis bőröndömet, bele is vetettük magunkat a környék felfedezésébe. Elsétáltunk a Diadalívhez, ami Dani szállásfoglalási készségeinek köszönhetően csak jó tíz percre volt tőlünk. Mit ne mondjak, Napóleon megalomániás volt, de a kószás aranyköpések gyűjteményéből idézve, a látvány „zene volt szemeimnek”.  A fények, az illatok, a Champs-Élysées és az Eiffel-torony ragyogása, mindennek közepén pedig a Diadalív leírhatatlanul gyönyörű volt. Meg szerettük volna keresni rajta kis hazánkat ( „Raab” felirat formájában rejtjelezve, hogy ne legyen annyira könnyű), de csúfos kudarcot vallottunk, úgyhogy legközelebb (remélem, lesz :D) mindenképpen ezzel kezdjük.

Persze ha már belekezdtünk a városnézésbe, nem hagyhattuk ki a Szajna-partot, csak követni kellett az Eiffel-torony eget pásztázó fényeit. Itt találkoztam először egy-két kevésbé tökélybe hajló részlettel: bárki is volt, aki villódzó karácsonyi izzókkal aggatta tele a tornyot, veszélybe sodorva az ünnepekkor esedékes házdekorálási lázat a raktárkészlet kiürítésével, nagyon rossz döntést hozott. Könyörgöm, olyan csodásan elegánsan szökik az ég felé a világ leghíresebb acélhalma, hogy igazán felesleges még felruházni az epilepsziás roham azonnali kiváltásának képességével is.

Pózolás a Szajna partján

Azon gondolkoztam, hogy a világon hány ehhez foghatóan ikonikus épület van…ha Párizsról kérdezed a random járókelőket, biztos vagyok benne, hogy 99% megemlíti az Eiffel-tornyot. Még szerencse, hogy végül nem bontották le és adták el ócskavasnak.

Az első párizsi vacsorám is ehhez a helyhez köthető egy melegszendvics formájában: ugye, milyen előkelő? ;) Igazából szükségmegoldás volt, mert nem vacsoráztam, elfelejtettem enni, és már kezdtem szédülni, de sehol nem volt konyha 11 után. Bizony, megesik, hogy a csiga elesik :D

Klasszikus Eiffel-tornyos

Az Eiffel-torony jelenség egy újabb érdekes aspektusa, hogy mániákusan igyekeznek neked eladni a csokorba kötött, miniatűr verzióit mindenféle nem tipikusan francia kinézetű emberek, akik bármikor megdöntik a százméteres síkfutás világrekordját, ha feltűnnek a rendőrök a közelben. Csörömpölnek az Eiffel-tornyok, háromig számolsz, és volt árus, nincs árus. Igen, biztosan legális… :D

Amikor végül elindultunk hazafele, kicsit összezavarodott a belém épített iránytű a mellette keringő gondolatok gombolyagában, és szegény észak ebben a gordiuszi csomóban sehogy sem tud beállni a megfelelő irányba. Még szerencse, hogy nem maradtam magamra, mert így hazataláltunk. Némi kerülővel, csontig átfázva, de élményekkel telve. És ez még csak az első este volt ;)